A gyerekek (főleg a kislányok) kisebb korukban igen gyakran álmodoznak erről-arról, milyen lesz, ha majd felnövök, mit fogok dolgozni, milyen lesz a férjem, hány gyerekünk lesz, hol fogunk lakni, milyen kocsink lesz, még különböző "jóslásokat" is csináltunk a suli udvarán (és persze mindig ugyanaz jött ki... :P).

Az ilyen álmodozások idővel alakulnak, a kisfiúk már nem pilóták akarnak lenni csak rendőrök, sikeres üzletemberek helyett inkább könyvelnek egy cégnek, a kis híres énekesnőkből, színésznőkből pedig fodrászok, tanárok, esetleg boltosok lesznek a helyi közértben, vagy a stewardess álmukat feláldozzák a gyereknevelés oltárán. Én ugyan nem vágytam soha a rivaldafénybe, de a jogásztól kezdve, az orvoson át, a tanárig mindenféle munkát szerettem volna. (Most látom csak, hogy nem is olyan széles a repertoár, úgy néz ki a szellemi mukáknál leragadtam... =) ) A jelenlegi állás szerint viszont közgazdász leszek nemzetközi gazdálkodás szakon, de mint pénzügyi tanácsadó (nem biztosítási ügynök!) dolgozok az egyetem mellett. 

Szerintem igazán nagy kár, hogy az emberek elfelejtik gyerekkori álmaikat, elhessegetik őket, mondván úgyse tudok megtanulni repülni, úgyse vesznek fel az egyetemre, úgyse választanak engem az állásinterjún, úgyse fogok sikeres lenni, úgyse fogok megélni belőle, úgyse úgyse úgyse... Pedig ha megpróbálnák lehet, hogy sikerülne. És az, aki valamit véghez akar vinni, annak sikerülni fog... de csak annak, aki igazán akarja. Nem azt akarom mondani, hogy ne változtasson az ember a gyerekkori elképzelésén, nyilván rájöhet, hogy ez mégse neki való, mást képzelt ebbe a munkába, nem látott meg minden előnyt és hátrányt, de akkor is merjünk álmodni és ne a biztos morzsákat válasszuk az álmaink helyett.

Tudom és meg is értem, hogy biztonság és főleg a félelem nagy úr. Ha megélhetést kell biztosítani, a fedelet a fejünk felett és kenyeret kell adni a gyerek szájába és cipőt a lábára, akkor nem dobhatunk fel mindent, adhatjuk el a házat, hogy kiadassuk az első könyvünket, de azt mondják minden embernek van 8 mp-e arra, hogy megfogja az Isten lábát és ha figyelünk meg fogjuk látni. Lehet, hogy csábító a havi fixért tévét nézni, netezni, csacsogni és körmöt reszelni a munkahelyen, de egy válságban, egy létszámleépítéskor nem a kulcsembereket küldik el, akik szeretik a munkájukat és csinálják is és akik nélkül nem menne olyan jól a business, hanem azokat, akik csak azért vannak ott, mert miért ne. Az utóbbiak ha még elvégzendő munkát is kapnak, amit el kell végezniük (bár ilyen biztos sohasem történik egy munkahelyen...), akkor megutálják a munkájukat, nagy púp lesz a hátukon, idegesek, stresszesek lesznek.

Egyébként vannak olyanok, akik azt mondják és gondolják, hogy minek álmodozzunk, minek legyünk sikeresek, elismertek, maradjunk szerények és szegények, elég ha kajára és ruhára futja. De aztán kiderül, hogy többtíz(száz)ezer a gitárja, szeret teniszezni és kocsival jár a kertbe is. Kenyér és cipő.. mi? Én biztos nem hinnék nekik... És te?